Hófehérke derülten ébredt, somolygott magában, arca elé emelte paplanját, körbenézett. Törpék megszokott módon horkoltak. „Jó újra itthon lenni! Hogyan engedhettek el?” ébredt fel benne a gondolat.

Hangtalanul ért a konyhába, vizet tett fel. Úgy tűnt, tegnap mindenki korán álomba zuhant. Ismét mesés érzés lengte be lelkét: csodálatos arcot látott maga előtt. Keze fellökött egy fakupát. „Fakupa, fakupa, mikor lesz belőled kapu fa?” Utána kapott és a levegőben utolérte. „Hol jár az eszem?”

Reggelihez terített. Kevés minden volt a kamrában, amit talált, kitette. Kinyitotta az ablakot, barátai várták. A dermedt had mozgásba lendült: cinkék trilláztak, sünök kruncoltak, őzek pajkosan ugráltak. Szajkó pár repült az ablakba.

– Mit adhatnék nektek? – kérdezte az utánzó mesterket. „Mi történt velem? Hol voltam? Mennyi ideig tartott?” – megállt az idő, feje lekókadt. „Megkérdem a törpéket!” – Halló! Ébresztő! Ki az ágyból! Mi lesz a reggeli?

Zsibongás töltötte ki az erdei házat, a falak dülledtek, igyekeztek benntartani a hirtelen támadt jókedvet. A törpék kérdeztek: Mennyit aludtál? Mit álmodtál? Merre kirándultál? Kivel utaztál? Mikor ébredtél? Hogy érzed magad? Kuka nagy fekete szemekkel imádta Hófehérkét.

– Én is örülök, hogy látlak benneteket. Régen tapasztaltam ily kitörő jókedvet. Mi van veletek?

– Élsz! – kiáltották egyszerre. Hófehérke kezdett fáradni, leült a székre, megtámasztotta állát.

– Nekem is vannak kérdéseim. Kivel kezdünk? – Kuka fordult Hófehérke arcába, tekintetével bátorította. – Ok! Legyen! Meddig aludtam?

Kuka lemászott az asztalról, ágyba bújt. Többiek egymást nézegették. Egyenkint megtalálták Tudort. Ő húzódozott a megszólalástól.

– Végtelenül hosszú ideig. – szólalt meg Tudor. – Először küszködtünk a varázslat megtörésével, hetekig tarthatott, mire elfogadtuk a megváltoztathatatlant. Hittünk benned: egyszer felébredsz. Megfelelő helyet kellett találjunk, ami véd a gonosz királynőtől és üdén tart, illetve láthatunk. Nehezen jutottunk egyezségre: hova fektessünk, és őriztünk, és imádkoztunk, és őriztünk, és imádkoztunk. Kuka megtanult imádkozni. – nevettek.

– Mielőtt kérdeznél, érdeklődhetünk mi is? – harsant fel Vidor. – Kivel álmodtál?

Rózsák ültek ki Hófehérke orcájára, mosolygott. – Emlékszem: erdei úton ébredtem. Morgót láttam és titeket. Mikor fejtitek meg az álmom?

– Most! Hát az úgy volt, hogy elindultunk a királyfi városába, neki hittünk, hogy felébreszt. Gyászos menetként startoltunk, lógott fülünk és sapka bojtunk. Királyfi szaporázta lépteinket. Ő is beállt közénk és tenyerén hordozott. Morgó folyamatosan morgott. Tudor végül beállította hátra. Ez lett a szerencse, elbotlott egy kidőlt fába.

– Felébresztettem Hófehérkét. Én, egyedül! Megköszönhetnétek. Hál’ Istennek, hogy oly buzgón könyörögtem: állítson már meg bennünket és fordítson vissza! Meghallgatott. – Morgó dalra fakadt:

„Többé nem engedlek el vele,

Csak egy tánc volt,

Most már itt maradsz,

Köztünk a kiskapunk alatt

és ez jó! Itt van a helyed

és a többi bárhogy lehet!”

Ámulva-bámulva hallgatták Morgót. Énekelt… és még milyen szenvedélyesen! Erre mit mondjanak? Hófehérkére néztek.

– Elfáradtam, pihenhetek?

Kívülről hallott hangokat, fülelt. Felismerte a törpék hangját és vendég is volt az erdei háznál. Újra! Somolygott, arcára húzta paplanját. Hallgatódzni kezdett. Szemlélte az erdei házat. „Ez az otthonom”. Falak deszkái között itt-ott besüt a nap, gerendákon mély repedések, padló pallói akadálypályaként kapcsolódnak egymásba. Tekintete Kuka ágya lábán pihent meg. „Mintha magasodott volna az alátét, és a másik láb alatt friss ék világít.” A legfiatalabb fekhely tovább gémberedett.

Odakünn elakadt a szó. Holt pontra jutottak a vitázó felek?